Lehotka László
A fotózásnak témáját tekintve jó néhány egymástól elkülönült területe alakult ki a riportfotótól az aktfotóig, a divatfotótól a természetfotóig, reklámfotótól a tárgyfotóig, és így tovább.
Mikro-fotóimat valójában nem lehet egyik kategóriába sem sorolni, mert nem az a lényeg, hogy mit fényképeztem le, hanem az, hogy mi lett belőle.
Ezek a fotók számomra fényképezőgéppel készült festmények: színek, arányok, érzelmek, hangulatok rögzített pillanata. Képeimet látva a nézőben felvetődik a gondolat, hogy a festészet és a fotózás valójában rokon lelkek, csak a megvalósulás mikéntjében van eltérés, viszont a cél ugyanaz, a művészet iránt érdeklődő emberekből érzelmeket kiváltani, számukra örömet nyújtani.
Az évtizedek során sok pályázaton indultam, 54 önálló, és számtalan csoportos tárlaton szerepeltem, 38 díjat és elismerést kaptam, de számomra az igazi örömet az jelenti, ha a képeim előtt az emberek megállnak, elgondolkodnak, inspirációt kapnak, meghatódnak vagy örvendeznek, és szeretnének együtt élni velük. Kedves emlékem, amikor egy fiatal pár egy régebbi kiállításomon - a Váci utcai Fotóművészeti Galériában, - letakargatta a képek címét, s maguk próbálták kitalálni, hogy mi lehet az eredeti cím. Valóban a kép hatása mindig közös: az alkotó és a néző egyedi találkozásának eredménye.
1985-ben Barcsai mester is jelen volt a szentendrei kiállításom megnyitóján, Tőle kaptam az egyik legnagyobb dicséretet: „Rokonomnak érzem, hasonló érzések kényszerítenek engem is akkor, amikor dolgozom”.
1990-ben Angliából kaptam levelet, amelyben Sir Georg Pollock, nemzetközileg elismert fotóművész az 1989-es Chemolimpex naptár képeit látva azt írta: „én is dolgozom ezen a területen, de olyan alkotóval sehol a világon nem találkoztam, akinek fotóin a néhány mm-es felület tájképpé alakult volna át”.
Abban hiszek, hogy a művész, legyen az festő, szobrász, fotóművész, vagy zeneművész, feladata az, hogy szépséggel, harmóniával, vagy ezek örök vágyával ajándékozza meg a nézőt vagy a hallgatót.
Vác, 2022. 10. 06.