1978-ban, a nagylányom születésekor vettem az első fényképezőgépemet.
A családi fotók mellett először a természetet jártam, a valóság csodáit kerestem. Egyre több képem került nyilvánosság elé, és 1981-ben felvettek a „Magyar Fotóművészek Szövetsége”-be, ami szakmai rangot jelentett.
Mindig vonzott az apró dolgok világa, a közgyűrű pedig lehetővé tette, hogy a festői szemléletet összekapcsoljam a fotóval. A mérnöki ismeretek és a kíváncsiság pedig abban segített, hogy a makro-fotózás technológiáját továbbfejlesztve saját, szabadalom-jellegű felvételi módszerrel a mikroszkóp korlátait megkerülve néhány mm-es felületről mikro-fotókat készíthessek.
Számomra a fotózás jó szórakozást, játékot jelent a mai napig a megkerülhetetlen alkotói gyötrelemmel együtt...
Az évtizedek során sok pályázaton indultam, ötvenkét egyéni, és számtalan csoportos tárlaton szerepeltem, számos díjat és elismerést kaptam, de számomra az igazi örömet az jelenti, ha a képeim előtt az emberek megállnak, elgondolkodnak, inspirációt kapnak, meghatódnak vagy örvendeznek, és ha szeretnek együtt élni velük.
Az egyik legnagyobb dicséret, amit őrzök, Barcsay mestertől való: „Rokonomnak érzem, hasonló érzések kényszerítenek engem is akkor, amikor dolgozom”.
Az is kedves emlékem, mikor egy fiatal pár a kiállításomon letakargatta a képeim címeit, s maguk próbálták kitalálni, hogy mi lehet. Valóban: a kép hatása mindig közös: az alkotó és a néző egyedi találkozásának eredménye.
A fotó számomra festészet: színek, arányok, ritmusok, érzelmek, történések, hangulatok rögzített pillanata. Néhány éve a számítógép festőprogramjait is használni kezdtem elsősorban a saját magam által készített ecsetekkel. Az üres képernyő nekem a tiszta vásznat jelenti, és bár elektronikusan, de az én kezem alkot a választott ecsettel, digitalizáló táblával. Időnként a saját fotóimat festem tovább.
Abban hiszek, hogy a művész feladata most is az, hogy a szépséggel, a harmóniával, vagy ezek örök vágyával ajándékozza meg a nézőt.